|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsuffa Zoltán 2004. május 29.Kovásznán 425 esztendős az iskolai oktatás. Kovászna iskolája 1958-ban vált középfokúvá, azóta Orbaiszék legfontosabb tanintézete. A kovásznai oktatás történelmét búvárolta hangyaszorgalommal Könczey Jenő tanár, ennek eredménye A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskola Emlékkönyve. /Medium Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004/ Gazda István tanár összeállította a kiadvány mellékleteit, a líceum végzős diákjainak névsorát és a könyv fotóanyagát. Kiváló tanárai voltak az iskolának, köztük Fábián Ernő, Gazdáné Olosz Ella, a kiváló textilművész és pedagógus és a lelkes lokálpatrióta tanár, Zsuffa Zoltán. /Magyari Lajos: Egy százados skóla históriája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./2011. január 13.Átvehetők a tiszteletpéldányokA Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét. A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták. A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 28.Egy ludovikás tüzérhadnagy kálváriája (Zsuffa Zoltán halálának 25. évfordulójára)1944. augusztus 20-án nyáriasan forró, szeszélyesen felhős, villamosságtól terhes időjárás uralkodott Budapesten, de ez távolról sem indokolta a Ludovika Katonai Akadémia végzős évfolyama tisztavató ceremóniájának lerövidítését. Amint a dátumból is kiviláglik: háború volt, amikor bármely pillanatban felbőghettek a szirénák, feldüböröghettek a légvédelmi ütegek. A hirtelen Keletre fordító román csapatok a szovjetekhez csatlakoztak, és Szent István napján (épp tisztavatáskor) már Nagyvárad felé közeledtek. A nagymúltú Ludovika végzős évfolyama ilyen körülmények közt tette le az esküt, szembenézve az önként választott katonai pálya első élet-halál megpróbáltatásával. Zsuffa Zoltán tüzérhadnagy akkor huszonhárom éves volt. Hogy mi történt az eskütételt követően? Szőcs Géza, a fizikatudományok doktora, aki Zsuffa Zoltán egyik legkedvesebb tanítványa, így summázza a történteket: „Hivatásos tüzértisztként a csíkszeredai 1. számú székely hegyi tüzérosztályhoz osztották be. Az észak-erdélyi harcok alatt került a 27. tábori tüzérezredhez, és az újonnan felállított 27/III. tüzérosztály tisztjeként teljesített harctéri szolgálatot 1945. május 9-ig, amikor szovjet hadifogságba esett. Onnan 1947. szeptember 17-én tért haza. 1947 és 50 között alkalmi munkákból élt. ’50-ben Zabolán tanított, de onnan kirúgták. Mezei munkás lett, a Négyháznál szénát csináltak. 1951 és ‘55 között a kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolán tanít, közben elvégzi a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika szakát. 1955–81 között először a kovásznai általános iskolában, majd a líceumban tanít. Kétszer volt aligazgató, először Kézdiről átkerülve, aztán Fábián Ernő igazgatósága idején. A Kovásznai Líceum az ő idejében épült. Kérte: ne betonalapot rakjanak, mert megeszi azt a szén-dioxid. Igaza volt, alig öt év telt el, és újra kellett alapozni, terméskőből. Ő szereltette be a központi fűtést, egy régi iskolatársa segített a közbeszerzésben, három nap alatt érkeztek meg a csövek. Az ő idejében épült az intézmény kőkerítése is. Zolti meghirdette a közfuvart a falvakban. Negyven gazda hordta kalákában a köveket. Zsuffa idejében épült fel a tornaterem is, de amikor Fábiánt leváltották, őt is menesztették...” (Székely Újság, Kézdivásárhely, 2011. okt. 4.) * – Apuka a szovjet fogságban japán tisztekkel került össze. De mindenekelőtt el kell árulnom, miként kaptam én a Borbála nevet – kezdi a visszaemlékezést a tanár úr leánya. – Szent Borbála a tüzérek védőszentje. December 4-e, a tüzérek ünnepnapja az én névnapom is. Édesapámat és társait a fogságban kegyetlenül megdolgoztatták: bányákban, vasútépítésen, mezőn, mindenütt. Alultápláltak voltak, piszkosak, rühesek. De azzal a tanulsággal érkezett haza, hogy ő, aki még nem volt házas ember, sokkal könnyebben viselte a szenvedést, mint azok, akik családjuktól teljes elszigeteltségben éltek. Közel két és fél év rabság után oroszul is tudott valamicskét. Ami ludovikás múltját illeti: csakis jeles bizonyítvánnyal lehetett jelentkezni a Ludovikára, a származás is nagyon számított. Egy évet lehúztak mint közkatonák, de karpaszományosok voltak, meg kellett tapasztalniuk, mit jelent bakának lenni, s csak azután kezdődött a tiszti képzés, ahol urat neveltek belőlük. Többféle ruhájuk volt, szatyrot/csomagot nem vehettek a kezükbe. Szabóhoz nem mehettek, hanem jött a szabóság a Ludovikára mintát venni, majd próbákra is. A sok férfias, durva kiképzés után tánc- és társalgási oktatás következett, tudniuk kellett viselkedni vendéglőben, színházban, hangversenyteremben úgy, hogy elnyerjék a civil emberek megbecsülését. Elit kiképzést kaptak, matematikából, fizikából és hadtudományból olyan felkészítést, hogy a Bolyai Egyetemen játszva tette le a szükséges különbözeti vizsgákat. Apukám nagyszerűen beszélt románul, mert a katolikus gimnázium után néhány évet a Şaguna-gimnáziumban járt Brassóban. Aztán eldöntötte, hogy a Ludovikára megy, felment Kolozsvárra, és a piaristáknál érettségizett. * Miközben Zsuffa Zoltán fogságban volt, megtörtént a II. világháborút követő békediktátum, így hazaérkeztekor az a tényállás fogadta, hogy szülőföldjén – bár még létezett a Maros–Magyar Autonóm Tartomány – ő a Román Népköztársaságnak tartozik állampolgári engedelmességgel. Katonai utánképzésre Târgoviştére hívták 1951-ben. Tüzéri tudományával (ebben a lovaglás is benne foglaltatik) hatalmas sikert aratott. Azonnal meghívták katonatisztnek, de akkor már sikerült tanári pályára állnia, így szerényen megköszönte a megtiszteltetést, és tartalékos főhadnagyként hazatért családjához egy felhőtlen polgári élet reményében. Hát nem épp így történt! * Halála után egy évvel, 1991-ben, jóval a rendszerváltás után a dél-romániai Berevoieşti határában ritka eseménynek lehetett szemtanúja ország-világ tévénéző közönsége. A Securitate egy külszíni fejtés üregébe, egy szénportemetőbe próbálta sietősen elföldelni irattárának egy különösen felelősségterhes részét, de a lakosság, és főleg a szabad sajtó, észrevette. Hatalmas anyagot sikerült kimenteni és nyilvánosságra hozni többek közt Király Károly, Keresztély Pál és a kovásznai matematikatanár, Zsuffa Zoltán dossziéját. Íme a Zsuffa-vádirat felvezető szövegének töredéke: „Már 1970-től a fent nevezett (Susnumitul Zsuffa) többször beszélt nyilvánosság előtt a magyar nyelvű oktatás visszaszorításáról. 1977 tavaszán tett kijelentése, mely szerint a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásának körülményei rendkívül megnehezültek, letartóztatásához vezetett. Irredentizmussal és azzal vádolták, hogy az iskolában román helyett magyar nyelven készítette jegyzeteit. A kihallgató tisztek kilátásba helyezték, hogy katonai bíróság elé állítják. Írásban részletes vallomást kértek tőle irredenta tevékenységéről, Erdély Magyarországhoz csatolásával kapcsolatos kedvező álláspontjáról...” (Lásd: Sor(s)ok a gödörből, A Hét, 1991. 05. 31.) * – Apánk véresre volt verve, amikor Szentgyörgyről, a Securitatétól hazaérkezett! Rágondolni is borzalmas – emlékezik vissza fia, Zsuffa Levente. – Nekünk, gyermekeinek nem mutatta meg sebeit-véraláfutásait, sőt, bujkált a kertben, nehogy észrevegyük szenvedését. Anyuka ránk maradt naplójában olvassuk, hogy apánk teste fekete volt. Ketten kísérték be a kapun, és mi csak azt láttuk, hogy a szája el volt hasadva és a homlokán seb volt. A kihallgatáson rúgta a pribék, és gumibottal ütötte. Nyilatkozatot írattak vele, de amikor az kész volt, nem tetszett nekik, ezért elverték, és újat írattak. Az első kihallgatás 12 órát tartott. Végül diktálás után kellett írnia, de akkor is állandóan mutogatták neki a gumibotot... Kilátásba helyezték, hogy hetenként fogják behívni, iszonyúan megfélemlítették. Bűnei közt szerepelt, hogy az iskolai katalógusba magyarul írta be, hogy 7,33 (hét 33), amikor hivatalosan 7,33 (şapte 33)-t kellett volna írnia. (…) Aztán Fazekas János korabeli miniszterelnök-helyettes, amikor Géza bácsiéktól (a szívkórházat alapító dr. Benedek családja – Gy. S. megj.) értesült a történtekről, közbenjárt és megtörtént a „rehabilitálás”. Behívatták a milíciára, és kedélyesen megmagyarázták neki, hogy na-na, semmi baj, ezután rendesen fog viselkedni! Sőt, kétszer is hívatták, s másodszorra azt mondták neki, nem jön hogy elhiggyék, hogy ez megtörtént, és hogy felejtse el az egészet! Aulich ezredes, a megyei szekufőnök emberséges volt – a történtek után személyesen hozta haza apám elkobozott könyveit –, de ’77 áprilisában valamilyen ürüggyel elszólították őket, hogy aztán Szatmártól, Kolozsvártól lefelé, a Székelyföldön át mindenkit elverhessenek, aki valami okból feketelistán volt. Kezdődött kedves brassói tanárom, Szikszay halálával, aztán apám is sorra került, s utána Erős Péter tanár úr, aki most Szentgyörgyön él. „Szegény Szikszay Jenő, biztosan hallott róla, a brassói magyartanár nekem nagyon jó barátom volt – mesélte Zsuffa Zoltán halála előtt egy héttel Simó Erzsébet mikrofonja előtt. – Szikszayt úgy húsvét táján kapták el, pár nappal előttem. S a halála!? Azt sem lehet tudni pontosan, hogy felakasztották-e vagy ő akasztotta fel saját magát. Rögtön beutaztam Brassóba. Szikszayné édesanyja – aki ott lakott velük –, mikor megérkeztem, kiszólt, hogy lépjek be. Megérkezett férje, dr. Szabó Zoltán, és elmesélték, hogy már őket is behívatták, igaz, könnyebb kihallgatással megúszták, de tudtomra akarták hozni, hogy ott, Brassóban is sokat érdeklődtek rólam...” (A részletes vallomást lásd a Háromszék 1990. március 17-ei számában Utolsó interjú címmel.) * – Szentkatolnán dolgoztam, tömbházban laktam, meséli Zsuffa Levente. Egyszer csak jön a helyi rendőr, s azt mondja: menjek be hozzá, hogy valamit megbeszéljünk. Furcsának találtam, mert kertszomszédok voltunk, ő volt az egyetlen rendőr. Mondtam neki, hogy mondja meg ott, hogy mit akar. De ő erősködött, így aztán átmentem a hivatalba. A korabeli szekus szektorista ült az asztalnál, a rendőr elpárolgott a helyszínről. Sorbán leültetett, és mézesmázosan a mezőgazdasági kampány felől érdeklődött: hogyan halad a munka, milyen a viszonyunk a pityókát szedő katonákkal, cigányokkal és a diákokat felügyelő tanárokkal? Mondtam: minden rendben! Keményre váltotta a hangját: És akkor azt magyarázza meg nekem, mi történt, hogy az egyik tanárnőt megtaszigálta valaki! Elképedten álltam: Sorbán úr! Ez nem itt, hanem Kovásznán történt! Igen, apám is pityókát szedett az osztályával. Épp megyei vizitáció volt, ekkor történt, hogy a mezőn valóban „megnyakászták” Marikát, szomszédunkat, két gyermek édesanyját. – Elvtársnő! Ne szégyelljen lehajolni egy-két pityóka után! Így akar példát mutatni a fiatalságnak? – őrjöngött egy túlvezérelt kommunista érzelmű hatalmasság, megmarkolta Marika nyakát, és le akarta teperni a földre, tanárkollégák, diákok szeme láttára. Apám, aki gyermekkorától, majd a Ludovikán is a nők iránti korlátlan tisztelet szellemében nevelkedett, azonnal Marika védelmébe ugrott. Verekedés nem történt, de szópárbaj, az igen. És otthon elmesélte mindezt édesanyámnak, s ő azon melegében megírta temesvári barátnőjének. Csakhogy a Securitate már régóta olvasta leveleinket, hallgatta telefonjainkat. Szerintem ezzel kezdődött a balhé. A gyanú nem is volt alaptalan, hisz apám első unokatestvére, Zsuffa László (Leslie) az amerikai elnök, Eisenhower szárnysegédje volt, de ludovikás évfolyamtársaival is tartotta a kapcsolatokat, többek közt Costa Ricába is levelezve. Édesanyám finnországiakkal barátkozott. De apám államellenes összeesküvésekben nem vett részt, csupán mindenütt kimondta a véleményét. * Zsuffa Zoltán tanár úr élő legenda volt, és az marad mindörökké. E visszaemlékezés krónikása is tanítványa volt. Külön megemlékezést érdemelne a ludovikás hangulatú matematikaórák katonás dinamikája, a számonkérés szigora és etikája. A Kovásznai Líceum első érettségiző évfolyamának ő volt az osztályfőnöke. Abszolút rekordot állított fel több osztálykirándulás megszervezésével. Külön vagont bérelt a CFR-től, szalmazsákokat pakoltak a kabinokba, így indultak neki Romániát, Bukarestet, majd a tengerpartot is felfedezni. Ahol jónak látták: megálltak, vakvágányra tolatták a vidám karavánt. Íme, a katonás, szigorú Zsuffa Zoltán mint hangulatmester! Március 4-én, épp negyed évszázada, a tanár úr temetésén ennek a „történelmi” évfolyamnak a nevében Balczár Gyula mondott beszédet.: „ ...és jött a betegség! Soha sem gondoltuk volna, hogy Veled is megtörténhet! És most itt állunk, kérve: engedd koporsódra helyezni a 25. érettségi találkozónk alkalmával készített plakettet Kőrösi Csoma Sándor alakjával, akit szerettél, mert helytállása nagy volt, nagyon magyar volt, és nagyon európai.” Gyila Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
